Újra gyerek vagyok. Keresztül-kasul biciklizek szülőfalum elhagyatott tájain.Számban cukorka, kormányomon vadul fújja a szél a piros szalagot. Az erdő szélén megállok, szemem végigtekint az aranyló búzakalász tengeren. Itthon vagyok.

Visszaülök a biciklire, már a temetőnél járok. Belépek a kapun, ott vár a családom. Túl sokan vannak már ott. Velük akarok énis lenni. Csakis ott akarok nyugodni közöttük. Vagy elporladva elszállni a langyos déli széllel, ismeretlen tájak felé. Látni mindent amit idáig nem láthattam. Érezni azt amit még sose éreztem.
Nagyszüleim háza. A kisasztal, rajta váza amiben mindig volt virág. A konyha, ami oly ismerős még mindig, holott már egy évtizede nem raktam be a lábam. Az udvar a fenyőfákkal, és  hinta...mennyit álmodoztam abban a hintában ülve. Hányszor leszakadt, de Nagyapám sose haragudott, mindig újra és újra megcsinálta. Csak hogy nekem jó legyen.
Felébredek lassan. Nem vagyok már gyerek. Elmúlt minden ami akkor jó volt. Amit öröknek hittem nincs többé.Új szelek fújnak. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Már csak látogatóba megyek haza. Új életem van. Szeretem az életem, de néha visszavágyok. Vissza abba a 15 évvel ezelőtti életembe, amikor semmi se fájt, semmi se volt rossz. Amikor még minden "tökéletes" volt. Tökéletes és gyermeki. 
Feleslegesen kesergek. A múltat nem lehet visszahozni. A jövőbe kell tekinteni várakozással.