Szeretem a hűvös szélben lengedező, frissen mosott ruhák látványát.

Akarom hogy ez az ajtó a MI életünkben szerepeljen kinyitva! Ugyanígy kinyitva!

Sírni tudnék. Hullámokban tör rám. Miért? Miért mérte ránk ezt a sors? Miért PONT ránk? Vétettünk valamit?Talán előző életünkben. Életeinkben. Én ebben nagyon hiszek. És abban is, hogy sok-sok világgal, hosszú életekkel ezelőtt találkoztam VELE először. Azóta újra és újra egymáséi leszünk minden újjászületésünkben. Talán minden életünkben átéljük ugyanezt? Borzalom belegondolni. Jöhetne már valami jó is. Lehet hogy tettünk valamit, ami miatt ezeket méri ránk a sors. De én ezt már nem akarom. Jobb életet akarok Vele. A másik felemmel. Imádkozom is. Egyszer már meg kell törnie a karmának. Muszáj. Nem tudok átlépni a következő életünkbe úgy, hogy visszük ezt magunkkal. Sok.

Erre már tényleg nincsenek szavak. Hiénák, piranhák. Mindez 3 nőben testesül meg. Utálatos dögök, pénzéhes szajhák...Utálom őket!!!
De nem sokáig lesz ez így. Szervezem már az új életünket. Tényleg új lesz. Minden tekintetben. Nem tudják még kivel kezdtek ki. :) 

Furcsa és nehéz bármit is írni. Ahogy mondani szokás: benne volt a pakliban. Gondolnunk kellett rá, még ha szokásommá is vált száműzni ezt a gondolatot az elmém leghátsó zugaiba. Az elválás nem volt törvényszerű, mégis bele kellett kalkulálnunk, hogy nem fog összejönni. Megpróbáltuk. Mi lett volna ha meg se próbáljuk..Akkor biztosan nem sikerülhetett volna.
Szétköltöztünk. Nem úgy alakultak a dolgaink ahogyan azt előzetesen gondoltuk. Munkák megszűnése, próbaidők meg nem hosszabbítása...Miért ilyen a világ? Miért kell mindent megnehezíteni? Az élet egyébként sem könnyű. 
Vegetálok. Nincs mellettem a nap 24 órájában. Nehéz. Túlságosan megszoktam, azt hittem hogy mostmár ez mindig így lesz. Semmire se tudok rendesen koncentrálni, érzem hogy megint kicsúszik a lábam alól a talaj. De nem szabadna hogy így legyen. Ez az önismeret hiánya nálam.
 Persze kibírjuk. Több ez köztünk mint egy szerelem. Ő a másik felem. 
Nem tudom szavakba önteni. Elkeseredtem. Visszalépésnek fogom fel. Kudarcként élem meg. nem szabadna, mert nem mi vagyunk az egyetlenek. De akkoris...Miért mindig Mi?

Miért mindig ÉN??