Ez a nap is eljött. Az utolsó vasárnapunk itt. Ma elkezdődik a takarítás-pakolás véget-nem érő??-ördögi köre. Na jó, talán mégis lesz vége, legalábbis muszáj hogy legyen, hisz egy hét múlva ilyenkor már az új albérletünkben ébredünk fel. Alig várom. Persze van bennem jó adag félsz, hiszen onnan megyünk most el, ami másfél éven át az "otthont" jelentette számunkra. De muszáj volt lépni, menni. Kellett a változás.
Mikor elhatároztuk, akkor úgy éreztem nem fogok hiányt érezni. Ha nem is sokat, de akkoris érzek. Mert itt kezdtük el a tényleges közös életünk, itt szőttük első álmaink. De nem félek a változástól. Ugyanúgy, ahogy a munkahelyemen se féltem. És lám, megtalált egy új lehetőség. 
Szóval, fel a fejjel, indulás pakolni! :)

Egy verőfényes márciusi délutánon Életem Szerelmével keresztszülők lettünk :) Vagyis jelöltek. Na de júniusban ha Isten is úgy akarja akkor keresztvíz alá tartjuk Kristófot <3, életünk jelenlegi boldogságát, a kicsi pöttöm Herceget, akinek olyan jó illata van mint a legsímogatóbb nyári szellőnek. :) Már olyan rég szagoltam Babaillatot, hogy el is feledtem milyen összehasonlíthatatlanul finom illatuk van. 

Jön a tavasz. Húsvét, locsolkodás (NEM!:)), főtt tojás, Anya-féle főtt sonka, jácint illat, napsütés, friss tavaszi szellő. Úgy vágyom már rá. Elég a nedves, ködös, esős télből...

Néhány napja ünnepeltük a 3.5 évünket Élettel. :) 3.5 év...Még legalább 80-at szeretnék, de 79-el is megelégszem..:)

Olyan fura hogy megint eltelt egy év. Kapkodjuk a fejünket, és már 2015-öt írunk, holott még meg sem száradt rendesen a nyomdafesték a 2014-es naptárakon. Furcsa az élet. Azt mondják gyermekkorban sokkal lassabban érzékeljük az idő múlását, hisz annyi a tanulnivaló, a látnivaló, annyi az ismeretlen dolog, hogy minden nap egy örökkévalóság. Felnőttkorban a napok sokkal monotonabbak, munkanapok tömkelege, amit csak elvétve szakít meg egy-egy ünnep...A főnököm mondta az állásinterjúmon-mikor a terveimről kérdezett, és mindenre azt válaszoltam hogy majd-majd..- hogy nincs majd, csak a most van. Ugorni kell, mert ha nem ugrunk elszalad az élet. És akkor elkezdett a korommal példálózni.Hát 26 évesen annyira öreg lennék?Szerintem nem, hacsak nem nevezzük öregnek azt a 92 éves nénit, aki most kezdi egyetemi tanulmányait. Mert ha Ő öreg ekkora életenergiával, akkor igen, 26 évesen énis öreg vagyok. :) Végülis közelebb vagyok már a 30-hoz mint a 20-hoz :P :) Na jó, ebbe még azért nem akarok belegondolni.

Szürreálisan sok minden történt az utóbbi hetekben-hónapokban. Már-már rémisztően felgyorsultak az események. Itt a tél. És lépni kellett. Elköteleződni. Lényegében ez már majdnem egy éve megtörtént, de most olyan véglegesnek tűnik az egész. Ki tudja meddig fog tartani. Belépni egy munkahelyre, amit szeretsz, de annyira nem hogy ott akard tölteni a következő 40 évet...Persze ugródeszkának jó, meghát arra is hogy ne fagyjunk meg télen (van miből fizetni a gázszámlát...). De akkoris. Kicsit megijedtem. Normális dolog ez, tudom jól. Fiatal vagyok még, és vár a nagyvilág. 

Újra gyerek vagyok. Keresztül-kasul biciklizek szülőfalum elhagyatott tájain.Számban cukorka, kormányomon vadul fújja a szél a piros szalagot. Az erdő szélén megállok, szemem végigtekint az aranyló búzakalász tengeren. Itthon vagyok.

Visszaülök a biciklire, már a temetőnél járok. Belépek a kapun, ott vár a családom. Túl sokan vannak már ott. Velük akarok énis lenni. Csakis ott akarok nyugodni közöttük. Vagy elporladva elszállni a langyos déli széllel, ismeretlen tájak felé. Látni mindent amit idáig nem láthattam. Érezni azt amit még sose éreztem.
Nagyszüleim háza. A kisasztal, rajta váza amiben mindig volt virág. A konyha, ami oly ismerős még mindig, holott már egy évtizede nem raktam be a lábam. Az udvar a fenyőfákkal, és  hinta...mennyit álmodoztam abban a hintában ülve. Hányszor leszakadt, de Nagyapám sose haragudott, mindig újra és újra megcsinálta. Csak hogy nekem jó legyen.
Felébredek lassan. Nem vagyok már gyerek. Elmúlt minden ami akkor jó volt. Amit öröknek hittem nincs többé.Új szelek fújnak. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Már csak látogatóba megyek haza. Új életem van. Szeretem az életem, de néha visszavágyok. Vissza abba a 15 évvel ezelőtti életembe, amikor semmi se fájt, semmi se volt rossz. Amikor még minden "tökéletes" volt. Tökéletes és gyermeki. 
Feleslegesen kesergek. A múltat nem lehet visszahozni. A jövőbe kell tekinteni várakozással. 

Rájöttem, hogy vonz a Kelet. Elgondolkodtam, hogyha valaki fizetné az utamat egy általam szabadon választott helyre, akkor nem nyugatra mennék. Nem Amerikába, nem Angliába, nem Franciaországba. Hanem Keletre. Oroszország, Mongólia, Vietnam, Japán...Egy 9288 km-es út a Transszibériai expresszen. Moszkvától Vlagyivosztokig, a Kelet fővárosáig.

Szeretném egyszer látni Ulánbátort, még ha ez nem is tartozik sok ember vágyai közé. És a Bajkál-tó. Az örök szerelmem. Tó, de mégis szent tengerként tisztelik. Fenséges, összetéveszthetetlen.
Ilyenek a vágyaim, álmaim. És egyszer teljesülnek. Mindegyik, egytől egyig.

Napok óta olyan semmilyen kedvem van. Fáj a fejem non-stop.
Ja és jó barátom az apró csomó is ott van még mindig a hónaljamban.
Nem akar felszívódni.Pedig ideje lenne már...

Más téma: Tegnap megnéztem a Szerencsecsillag című filmet.
Milyen szép. Érzelmes, romantikus..Pont nekem való :)
Ma mondjuk más vizekre evezek és megnézem a Hegylakó-t. Mind az 5 része ősidők óta megvan dvd-n,
de még sose vitt rá a lélek. De talán majd ma. Nem lehet mindig romantikuskodni...:)


"Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!"

/Tóth Árpád/