Platón szerint a Teremtésben minden léleknek volt párja, egybegyúrva férfi és nő, közös, szétválaszthatatlan egységet alkotva. Zeusz viszont rossz szemmel nézte ezt a tökéletességet és minden tökéletes lelket kettészakított, akik a földön bolyongva keresik a lelkük másik felét. Mikor először megpillantottam Őt, tudtam hogy megtaláltam, megleltem a lelkem másik felét, a jobbikat. Igazán szeretni csak Őt vagyok képes, sokkal jobban mint saját magamat. Ha úgy hozná a szükség, a saját életemet is feláldoznám érte. Ha nincs mellettem az egész létezésnek nincs értelme.
Sok mindenen keresztül mentünk már, sok mindent megéltünk együtt. Nem feltétlen a mostani életünkben, hanem abban a rengetegben, amit már leéltünk együtt. Újra és újra egymásra találunk és egyesülünk az örökkévalóságban. Nem félek a haláltól. Nem fogom fel elmúlásként, hanem valami új, valami más kezdeteként. Általa átlépünk egy új létezésbe, ahol megint indul a kalandos keresgélés, és tudom hogy majd megint megtaláljuk egymást. Ez eleve elrendeltetett.

Az emberek újra és újra megszegik a szavukat. Én sem vagyok ezzel másképp. És a legnagyobb baj hogy az ígéret amit áthágok azt magamnak tettem. Ez az életben a legrosszabb, mikor saját magunk előtt bukunk el.

Körvonalazódnak lassacskán a dolgok. Lakás, költözés, új élet. Izgalmak. Félek, de ez egészséges félelem :)

Mikor majd először a karomban tartom. Mázas lesz és nagyon fog sírni. És én nagyon fogom szeretni. Mikor majd szenvedek azért hogy Ő élhessen. A szerelem gyümölcse. A Mi csodálatos szerelmünké.Félek. Rettegek. :) Talán végig se fogom tudni csinálni. Bár, az már akkor és ott nem lesz kívánságműsor.
Alig várom hogy átölelhessem. és Ő azt mondja nekem "Szeretlek Anya". Mondjuk arra még várni kell jó pár évet. Nem vagyok türelmetlen. Csak túlérzékeny. Megtanultam hogy mindennek eljön az ideje. Még pár évnek el kell telnie, hogy teljesüljön az álmunk, a vágyunk. De a várakozás édes. Mert van értelme. :)

Amit most írni fogok arról nem beszélhetek senkivel. Igazából nem titok, vagy hasonló dolog, csak az emberek szimplán prűdek vagy félnek, vagy nem is tudom. Szóval lényeg a lényeg hogy én személy szerint szeretek temetőbe járni. Rakhatnám a szereteket idézőjelbe, kezdhetnék mentegetőzni, de nem fogok. A legtöbb ember akit valaha ismertem vagy kötődtem hozzájuk, már sajnos ott van. Jó oda kimenni, még ha tudom hogy a lelkük már messze jár, mesélni nekik, sokszor jobban "meghallgatnak" mint az élők. Jó sétálni az árnyas fák alatt nyáron és élvezni a langyos szellő simogatását. Csend van és nyugalom. Sehol a világon nincs akkora nyugalom mint egy temetőben.
 És van ott még valaki. Van ott egy elhagyatott sír, egy fiatal lányé. 17 évesen halt meg az 1920-as években. Nem tudom hogy mi, de valamilyen fura erő odavonz újra és újra hozzá. Minden alkalommal ha ott járok meglátogatom, viszek neki virágot, Mindenszentekkor mécsest is kap. Tudni kell hogy sajnos nem látogatja senki, valószínűleg a szerettei rég meghaltak már vagy elköltöztek a városból. És én a pártfogásomba vettem. Takarítom a nyughelye környékét, és kapja a már említett virágokat. Van egy kép is a sírkövébe rakva ami őt ábrázolja. És hasonlít rám. Morbidan hangozhat, de tényleg hasonlít. Talán ismertem az előző életemben. Valószínűleg sose fogom megtudni, maximum ha befizetek egy karmautazásra, de azt hiszem az még odébb van. Nem is ez a lényeg. Csak jó gondoskodni ilyen szinten is valakiről. Tudom hogy tudja. És Ő is vigyáz rám cserébe. Kimondatlanul is Ő lett az Őrangyalom.

Annyira boldog vagyok. Annyira szeretem. Mennyire? Mindennél jobban. Elmondhatatlanul. Bármikor magamról beszélek, akkor nemcsak magamról hanem értelemszerűen róla is. Mert egyek vagyunk. Bármibe fogok, tudom hogy mellettem van és lesz. Én sose leszek egyedül. Úgy, ahogyan én is mindig mellette leszek. Én senkit nem tudok szeretni igazán rajta kívül. Persze szeretem a családom és a barátaimat is, de amit Ő iránta érzek, az annyira vegytiszta érzelem amit egyszerűen nem vagyok képes más iránt érezni. Mindig mindenki előtt áll és fog is míg csak élek.