Annyira irigyelem az olyan embereket, akiknek az ölükbe hullik minden. Akiknek nem kell várni semmire, mert vagy a gazdag szülők révén, vagy csak szimplán a szerencse miatt amit elterveznek az rögtön valóra is válik. Ha lakás kell megvan, ha autó kell az is megvan, és ha egy tuti jól fizető állás hibádzik, akkor az is egyből az övéké. 
Én világ életemben mindig vártam valamire. Kiskoromban a hőn áhított barbie-ra, nagyobbacska lányként szép ruhákra, most meg a Szerelmemmel tényleges közös életünk elkezdésére. Már úgy szeretnénk mindketten, de még mindig várnunk kell. Belebetegszem.  Akarok már egy kicsi albérletet, ahol csak ketten vagyunk, ahol végre elkezdhetjük az életünk. Amibe nem szól bele senki. Amivel nem kell elszámolnunk senkinek. Ahol ha lerakok egy bögrét az asztalra, az garantáltan még két óra múlva is ott van.
De még minimum egy év. Még van suli, utána kellene egy kis pénz, és majd aztán. 
Nem panaszkodom, mert lehetne ennél rosszabb is. Ő meg Én mindig itt leszünk egymásnak, és ha együtt vagyunk semmi baj nem érhet minket. De akkor is bánt. Mert már mehetnék vagyok. Már túl idős vagyok ahhoz hogy még mindig otthon lakjak. Nem jó már ez így. 
Kibírom. Mert muszáj és mert mást nem tehetek. De jó képet nem tudok és nem is akarok vágni hozzá.