Telnek a napok, a hetek. Jó régóta itthon vagyok. Eléggé semmirekellőnek érzem magam. Szeretnek, gondoskodnak rólam -mondjuk ki kerek-perec: eltartanak- én meg semmit se adok cserébe. Valahogy kicsúszott a lábam alól a talaj. Hagytam hogy kicsússzon. Már két éve hagyom hogy kicsússzon. Erőt kell vennem magamon. Majdnem úgy fogalmaztam hogy erőt kellene vennem. De ez nem így van. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. A saját életünket csak mi irányítjuk, egyedül mi magunk befolyásoljuk. Le kell diplomáznom. Már tavaly le kellett volna, de annyira gyáva vagyok hogy nem mertem szembenézni senkivel és semmivel. A könnyebb utat választottam. De már jó régen elvált a könnyű út és a helyes út… Még csak huszonöt éves vagyok. Még előttem az élet. Megvalósítom az álmaimat, csak igazán akarnom kell és tennem kell érte. Sokat. Rengeteget. De már nem félek. Hiányzik a tanulás. Egy kicsit. Régen imádtam tanulni. Olvasni. Faltam a könyveket, a betűket, szomjaztam a tudást. Mára valahogy ellaposodott minden. Újra az a lány akarok lenni aki gimnazista koromban voltam. Aki minden délutánját a könyvtárban töltötte. Akinek a táskája minimum 5-6 könyvvel volt teletömve, de sose kapott felszólítólevelet mert maximum 2 hét alatt végzett velük, és hozta az újabb adagot.

És most jövök rá hogy csak rajtam áll. Ha én nem vagyok képes segíteni önmagamon, akkor senki más se lehet rá képes. De meg fogom oldani. Mindent meg fogok oldani. Mert képes vagyok rá.