Furcsa és nehéz bármit is írni. Ahogy mondani szokás: benne volt a pakliban. Gondolnunk kellett rá, még ha szokásommá is vált száműzni ezt a gondolatot az elmém leghátsó zugaiba. Az elválás nem volt törvényszerű, mégis bele kellett kalkulálnunk, hogy nem fog összejönni. Megpróbáltuk. Mi lett volna ha meg se próbáljuk..Akkor biztosan nem sikerülhetett volna.
Szétköltöztünk. Nem úgy alakultak a dolgaink ahogyan azt előzetesen gondoltuk. Munkák megszűnése, próbaidők meg nem hosszabbítása...Miért ilyen a világ? Miért kell mindent megnehezíteni? Az élet egyébként sem könnyű. 
Vegetálok. Nincs mellettem a nap 24 órájában. Nehéz. Túlságosan megszoktam, azt hittem hogy mostmár ez mindig így lesz. Semmire se tudok rendesen koncentrálni, érzem hogy megint kicsúszik a lábam alól a talaj. De nem szabadna hogy így legyen. Ez az önismeret hiánya nálam.
 Persze kibírjuk. Több ez köztünk mint egy szerelem. Ő a másik felem. 
Nem tudom szavakba önteni. Elkeseredtem. Visszalépésnek fogom fel. Kudarcként élem meg. nem szabadna, mert nem mi vagyunk az egyetlenek. De akkoris...Miért mindig Mi?

Miért mindig ÉN??