Kicsit még idegen itt az élet. Hiába van mellettem Ő, akkor is. Normális ez? Gyanítom igen. Nem az hogy visszavágyom a régi életembe, erről igazából nincs szó. Csak most majd teljesen új szokásokat kell kialakítanunk. De ez így van rendjén.
Melankolikus este van. Egyedül vagyok, dolgozik. Régen szerettem egyedül lenni, le bírtam foglalni magam. Fiatalabb koromban. De ahogy idősebb leszek úgy igénylem egyre inkább a folyamatos társaságot. Már nem szeretek annyit a gondolataimba mélyedni. Egyedül nem. 
Régen szinte mindent egyedül csináltam. Mostanra hozzászoktam hogy mindig mellettem van. Még ez a pár óra míg nincs velem, ez is fura.
Jó lenne egy időgép, amivel visszamehetnék 10-15 évvel ezelőttre, és először is lekevernék egy pofont a régi önmagamnak, utána pedig átölelném. Pofon amiért elrontja az életét, és ölelés azért hogy bízzon benne lesz ez még jobb.És nemcsak magamat látogatnám meg, elmennék Mamihoz is azon a bizonyos vasárnap délutánon. Nem hagynám magára, nála is aludnék. Talán ha ott lettem volna azon a hétfő reggelen akkor hamar észreveszem hogy nincs jól és hamarabb jönnek a mentők. És talán nem halt volna meg még azon a héten. Mennyi ha az életemben, mennyi baklövés. Nem búcsúztam el tőle. Haraggal váltunk el,és másnap elvitte a mentő.Csak a koporsóban láttam viszont. Bár felkelt volna és elkezd kiabálni velem! Akkor abban a percben bármit odaadtam volna ezért. A fájdalom enyhül, de soha meg nem szűnhet. Ez nem.Életem végéig együtt kell éljek ezzel.