Megint elment valaki akit szerettem, aki fontos volt. Ma megint ravatalnál álltunk, ma megint elvitt néhány porszemet a szél, ami a sírjára dobott földkupacokból kiszabadult. Ma megint sírástól volt hangos a temető. Hányszor álltam már ott ugyanúgy. Csak a korom volt más. De mindig minden ugyanúgy van. Virágok, fojtott suttogás, kisírt szemek, és a tömjén. Ég a tömjén, fújja a szél a lángokat de el nem olthatja. Mert míg nem felejtünk, addig a lángokat nem bánthatja a szél.

Ilyenkor eszembe jut, hogy milyen lesz majd a sajátom. Vajon milyen lesz. Vajon sírnak majd felettem is, vajon eljönnek? 

Ha majd eljön aminek el kell jönnie, őrangyallá szeretnék lenni. Szeráf akarok lenni ha eljön az ideje. És az itt maradó szeretteimre vigyázni. Lehet hogy ez furcsa kérés és akár lehetetlen is. De szép idea. Talán meghallgatják odafönt a kérésem.

" Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. "

/ Gabriel Garcia Marquez /