Sose gyűlöltem még senkit úgy igazán. Az utálat az más, utálkozni lehet, nem szólni valakihez, csúnyát mondani rá a háta mögött, kinevetni. 

A gyűlölet más. Az sokkal mélyebbről fakad. A gyűlölet vegytiszta szeretet volt, de átváltozott. 

Nem tudtam hogy én képes vagyok erre. Úgy igazán. A szívem legmélyéből. De igen. Képes. Csak sajnos már emészt. Alapvetően vidám, aranyos, mosolygós ember vagyok, de most valami más is van bennem. Idegesség, feszültség, talán kicsi félelem is, bár egy oroszlán sohasem fél, vagy ha mégis akkorse mutatja, megvédi magát az élete árán is. A szavannán. Meg a képmutató emberek között is. Ha kell. És most bizony kell.

Amúgy sose voltam az a fajta aki rettentő módon kiállna az érdekeiért. Családban igen, de azonkívül..Semmi. Most viszont elementáris erővel tört rám az érzés, hogy meg kell védenem magam. 

Öltsük magunkra a köpönyegforgatás palástját. Tegyük fel a mosoly álarcát. És vegyünk be egy leszarom tablettát.