Senki se mondta hogy tökéletesek vagyunk. Az ember ilyen. Egyedüli és megismételhetetlen egyedüli és megismételhetetlen hibákkal. Persze sok embernek lehet ugyanaz a hibája (önzés, féltékenység, összeférhetetlenség stb.) de mégis saját maga számára, ahogy Ő azt megéli az egyedi. Olyan jó lenne hibátlannak lenni...nem felkapni a vizet minden ostobaságon, kicsit leszarni mindent, nevetni az egész világon. Kár hogy erre nem vagyok képes. Ott motoszkál bennünk a megoldás kulcsa, de a zár annyira elérhetetlen. Nem marad más mint a beletörődés, hogy így van. Addig van így amíg így kell lennie. Nem tovább. Próba ez is mint minden más az életben. Végsősoron minden ember akit életünk során megismerünk, alakít minket, formál és utat mutat. A saját lelkünk épülésére. Muszáj erre gondolnom. Mert ha nem ez lenne a szemem előtt, akkor kicsúszna a lábam alól a talaj.