Az a nagy baj az életnek nevezett létezéssel, hogyha elvesztünk valakit( vagy valakiket) akit nagyon szeretünk-és itt végleges elvesztésre gondolok, nemcsak arra hogy váratlanul másik városba költözik-utána már soha többé nem találkozhatunk velük. Soha sehol. Mondjuk ez így butaság mert még sohasem haltam meg és ebből kifolyólag nem is tudhatom hogy mivan odaát. Ha egyáltalán van valami. De kell legyen, olyan nincs hogy bizonyos ideig éltünk utána meg a nagy semmi van. Az energiamegmaradás törvénye is kimondja hogy energia nem vész el csak átalakul. És mi a létezésünk ha nem vegytiszta energia. Kell hogy valamivé váljunk ha elragad minket a halál. A tetteink, a gondolataink nem válhatnak egyszeriben semmivé. 
Hiányoznak a nagyszüleim. Nagyon régen éreztem ezt az érzést utoljára, de ma megjelent és nem bírok tőle szabadulni. Már nagyon régen meghaltak, de emlékszem minden egyes vonásukra, a szavaikra amikben néha megfeddtek de annál többször bátorítottak. Elmondhatatlanul hiányoznak. Egyikük nélkül 17 éve, a másikuk nélkül 9 éve vagyok kénytelen élni. És ez így nem jó. Másoknak még a dédanyjuk meg az ükanyjuk is él. Én meg 25 éves se vagyok még és már csak Anyuék vannak. Jó lenne néha nagymamás tanácsot kapni, úgy ahogy régen. És jó lenne ha tudnék beszélgetni Papával a régi időkről ahogy régen minden egyes nap. És mesélne a fiatalkoráról (1919-ben született, Mama meg 1921-ben).  A majorról ahol cselédek voltak, a huszárezredről ahol szolgált a második világháborúban, a Mamával köttetett házasságukról, a szabadkai évekről ahol a nagybátyáim felnőttek. A dédszüleimről. Dédapámról aki nagyon kemény és nyakas ember hírében állt, kőszívét senki se lágyíthatta. Feltételezésem hogy nekem sikerült volna. Legkisebb dédunokaként a családban. Újra látni akarom őket. Átölelni, hallani a hangjuk. De ez már nem lehetséges. Mondanám hogy majd egyszer valahol megint. De igazából nem hiszek benne. Marad a temetőbeli látogatás és az emlékek.