Amit most írni fogok arról nem beszélhetek senkivel. Igazából nem titok, vagy hasonló dolog, csak az emberek szimplán prűdek vagy félnek, vagy nem is tudom. Szóval lényeg a lényeg hogy én személy szerint szeretek temetőbe járni. Rakhatnám a szereteket idézőjelbe, kezdhetnék mentegetőzni, de nem fogok. A legtöbb ember akit valaha ismertem vagy kötődtem hozzájuk, már sajnos ott van. Jó oda kimenni, még ha tudom hogy a lelkük már messze jár, mesélni nekik, sokszor jobban "meghallgatnak" mint az élők. Jó sétálni az árnyas fák alatt nyáron és élvezni a langyos szellő simogatását. Csend van és nyugalom. Sehol a világon nincs akkora nyugalom mint egy temetőben.
 És van ott még valaki. Van ott egy elhagyatott sír, egy fiatal lányé. 17 évesen halt meg az 1920-as években. Nem tudom hogy mi, de valamilyen fura erő odavonz újra és újra hozzá. Minden alkalommal ha ott járok meglátogatom, viszek neki virágot, Mindenszentekkor mécsest is kap. Tudni kell hogy sajnos nem látogatja senki, valószínűleg a szerettei rég meghaltak már vagy elköltöztek a városból. És én a pártfogásomba vettem. Takarítom a nyughelye környékét, és kapja a már említett virágokat. Van egy kép is a sírkövébe rakva ami őt ábrázolja. És hasonlít rám. Morbidan hangozhat, de tényleg hasonlít. Talán ismertem az előző életemben. Valószínűleg sose fogom megtudni, maximum ha befizetek egy karmautazásra, de azt hiszem az még odébb van. Nem is ez a lényeg. Csak jó gondoskodni ilyen szinten is valakiről. Tudom hogy tudja. És Ő is vigyáz rám cserébe. Kimondatlanul is Ő lett az Őrangyalom.